Paks: Mi a bajunk Oroszországgal?

A paksi bővítés nem csak azért korbácsolt fel sok érzelmet, mert egy maroknyi ember az elvárható gondosság és átláthatóság nélkül döntött 10 milliárd euró hitel felvételéről. Hanem azért is, mert ez az összeg és az abból megépítendő atomreaktor, továbbá a megállapodás részeként még inkább felgyorsítani hivatott Déli Áramlat vezeték ismételten Oroszországhoz köti hazánkat. Ez pedig joggal háborít fel minden, hazája iránt elkötelezett magyart és Magyarország minden külföldi barátját.

Amióta világ a világ, aki pénzt ad, az azért cserébe feltételeket szabhat. Aki sok pénzt ad kölcsön, az sok feltételt. Így van ez, amikor egy vállalat hitelt vesz fel és ezért a bank bizonyos vállalati döntések kapcsán vétójogot kap. Szemben a kötvénnyel, ahol a kötvényesnek nem nagyon van joga a pénzén kívül semmire, a hitel mindig a cég feletti kontroll egy részének átadásával jár. Ha a vállalat nem tartja be a bank által megszabott feltételeket, akkor utóbbi azonnal visszahívhatja a pénzét (ami sokszor a cég feletti irányítás átvételével is együtt jár). És így van ez akkor is, amikor egy ország vesz fel hitelt.

Amikor például az IMF nyújt hitelt, akkor bizonyos gazdaságpolitikai elvek érvényesülését várja el – és amint a magyar tapasztalat is mutatja, nem csak elvárja, hanem sokszor el is éri azt. Nincs ez máshogy az oroszok által nyújtott hitellel sem.

A különbség inkább az, hogy míg az IMF mindjárt a hitel folyósításakor világossá teszi a feltételeit, addig Moszkvát semmi nem kényszeríti arra, hogy az első pillanatban terítse a lapjait.

Oroszországnak mint 10 milliárd eurós hitelezőnek bizony komoly előjogai lesznek Magyarországgal szemben, csak éppen nem tudhatjuk, hogy ezt pontosan mire akarja majd felhasználni.

Sőt, a reaktornak és a Déli Áramlatnak köszönhetően nemcsak jogai lesznek, hanem az eszközei is rendelkezésre fognak állni ahhoz, hogy ezeket az előjogokat érvényesítse. Előbbi biztosítja, hogy az első tíz évben az ország talán legfontosabb, de mindenképpen legdrágább beruházása kapcsán a határidők teljesülése, a beszállítók és ezzel a rengeteg pénzt kereső vállalatok kiválasztása, a megvalósuló korrupció szintje vagy éppen a magyar költségvetést közvetlenül sújtó költség-túllépés mértéke mind-mind elsősorban Moszkván múljon. A tíz év elteltével azonban még nagyobbá válik a függés, hisz a beinduló nukleáris fűtőanyag ellátástól, az elhasznált fűtőanyag elszállításán vagy a reaktor rendszeres karbantartásán át egészen az esetleges vészhelyzetek kezeléséig mindenben Oroszországra leszünk utalva. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy vajon lesz-e olyan “hátsó ajtó” az új paksi blokkokon, amely lehetővé teszi a reaktor működtetésébe való beavatkozást Moszkvából. Eszközük tehát már csak Paks kapcsán is ezernyi lesz, hogy a nekik fontosabb kérdésekben jobb belátásra bírják a mindenkori magyar kormányt.

Ráadásul Orbán Viktor nem csak az új atomerőműről egyezett meg, hanem a Déli Áramlat nevű gázvezeték kapcsán megerősítette, hogy Magyarország gyakorlatilag lemond gáz beszerzési forrásainak diverzifikációjáról, ezzel még egy nagyon szoros szállal kötve az országot a keleti nagyhatalomhoz. Aki figyelmesen olvasta a híreket az elmúlt tíz évben, az tudja, hogy Oroszország már több esetben folyamodott gáz- vagy olajcsap elzárásához politikai céljai érvényesítése érdekében. Leggyakrabban persze nem hivatalos elzárásról volt szó, hanem a politikai problémákkal véletlenül egybeeső üzemzavarokról. Amit az elmúlt hónapokban Moszkva az ukrán EU-szerződés megakadályozása céljából tett, az kiválóan illusztrálta, hogy milyen óriási veszélyek származhatnak az ilyen függésből.

De hát mit akarhatnának az oroszok tőlünk, amit mi ne tennénk magunktól, amire ilyen eszközökkel kellene rászorítani minket? Pontosan természetesen nem tudhatjuk. De azért a fő irányt könnyű sejteni.

Moszkvának Magyarország mint az EU és a NATO tagja érdekes. Az a tény, hogy rajtunk keresztül adott esetben információkat szerezzen, precedenseket alakíthasson ki, illetve befolyásolhassa az adott szervezetek működését.

Bár hazánk nem meghatározó szereplője egyik szervezetnek sem, lényegesen nagyobb rálátása és befolyása van a működésükre, mint egy kívülállónak. Ha azonban az oroszok ezt a befolyásolási csatornát elkezdik használni, vagy ha a szövetségeseink azt gondolják, hogy elkezdték használni, akkor nagyon könnyen a nekünk fontos körök szélére vagy körön kívülre szorulhatunk. Lassan kiszorulhatunk onnan, ahova ezer éve tartozunk, amit minden valamirevaló hősünk védelmezett, és amiről apáink és nagyapáink életük nagy részében csak álmodni mertek.

Azzal, hogy egyre inkább leírnak minket, az országon belüli folyamatokkal kapcsolatos nyugati nyomás és elvárás is gyengülni fog. Ez pedig még egyet lökhet az átláthatóság, a kiszámíthatóság és a végrehajtó hatalom korlátozásának egyébként is kitapintható gyengülésén. Korábban nálunk is az volt, mint a többi visegrádi országban: a politikai hatalom állandó váltakozásával változtak a hatalomban lévő oligarchák is, miközben magát az oligarchák világát a verseny jellemezte, amely két jelenség egyfajta kontrollt jelentett az összefonódáson.Ez már most is megszűnőben van, de a nyugati nyomás híján teljessé válhat a politika és a gazdaság kontroll nélküli, monopolisztikus összefonódása. Közép-európai helyett kelet-európai rezsim lehet belőlünk.

Akik próbálják védeni a védhetetlent, rendszerint azt mondják, nem volt más választás. Nem volt, mert a Nyugat hanyatlik, Oroszország meg erősödik, ráadásul a németek már “lepaktáltak” az oroszokkal és így ők is áldásukat adják e frigyre. Ez az gondolatmenet annyi sebből vérzik, hogy akár a világot kizárólag Budapest prizmáján keresztül, csak magyar nyelven megfigyelni képes féltudású gondolkodás szimbóluma is lehetne. Egyrészt mindaz, ami miatt a Nyugat állítólag hanyatlik (népességfogyás, önpusztítás, munkanélküliség, elégedetlen fiatalok, bevándorlók integrációjával kapcsolatos problémák), sokszorosan igaz Oroszországra – megfejelve egy fenntarthatatlan birodalommal, egy bődületesen korrupt állammal, és katasztrofális egészségügyi helyzettel (a felnőtt férfiak várható élettartama például csak afrikai szintekhez mérhető). Másrészt a németek valóban megkötötték a maguk üzleteit az oroszokkal, de ezt azért tették, mert ők nagyon erősek, gazdagok és diverzifikáltak, így nem kell attól tartaniuk, hogy az oroszok madzagon rángatják majd őket. Az ő példájuknyilvánvalóan nem mérvadó ránk nézve. Harmadrészt az a tény, hogy állítólag egy befolyásos német iparos is részt vett az Orbán és Putyin közti közvetítésben, semmit, de semmit nem jelent a német kormány álláspontjával kapcsolatban. Németország ugyanis túl nagy, túl szofisztikált és túl jól működő ahhoz, hogy egyetlen gazdag ember szava bármit is eldöntsön. Berlin nem Budapest és nem Moszkva.

Ráadásul még alternatívánk is volt dögivel. Budapesten felsorakozott a világ összes reaktor beszállítója és készen álltak a pályázatra. Nem tudhatjuk, mert a magyar kormány meg sem kérdezte, hogy a koreai, a japán, a francia vagy az amerikai cég milyen üzletet ajánlott volna. Semmi kétség, biztosan mindegyik kért volna valamit cserébe.

És itt jön a lényeg: egy bölcs, az egész ország szem előtt tartó kormány olyan államokkal szemben alakít ki függőséget, amelyek kisebb valószínűséggel kérnek olyasmit, amit mi magunk nem tennénk.

Azaz olyanok felé szabad elköteleződni, akik a mi értékeinket képviselik és akikkel az érdekeink többé-kevésbé megegyeznek. Franciaország, Amerika, sőt, még Korea és Japán is fényévekkel közelebb vannak ehhez a leíráshoz, mint Vlagyimir Putyin Oroszországa.

Orbán Viktor magyar ember számára vállalhatatlan lépést tett azzal, hogy ilyen szorosan Moszkvához kötötte az országot. Mindegy, hogy személyes számításból vagy őszinte hiba miatt döntött így – van egy határ, amit egyik esetben sem lehet átlépni. A választási kampány kiélezett barát-ellenség logikája persze sokak tisztánlátását elhomályosítja, de fokozatosan a jobboldalon is le fog esni a tantusz. A magyar belpolitikától távolabb lévő baráti kívülállók azonban már most is világosan látnak. A múlt héten egyszerre kezdte el kongatni a vészharangot a jobboldal-ellenességgel nehezen vádolható John Lukacs és az Orbán Viktorról szóló igencsak hízelgő lengyel könyv szerzője, Igor Janke. A magyar kormányfő ezúttal túl messzire ment. Félő, hogy a magyar történelem erről az egy lépéséről emlékszik majd rá.