Az emlékműmutyi

Vendégszerzőnk írása

Sajnálatos módon az emlékmű kapcsán kirobbanó vita eddig nem a lényegről szólt. Az emlékmű koncepcióját csak professzionális pr-szakemberek találhatták ki – erre utal a kirobbant vita kezelése, amelyben az ellenzők azonnal meglehetősen kényelmetlen pozícióba kerültek. Legjobb példa erre a Mazsihisz esete, amely választhatott: vagy az 1944-es Zsidó Tanács módjára hallgat és kollaborál azokért a juttatásokért, amelyeket a hatalomtól ezért kaphat, vagy felszólal, de ebben az esetben azonnal jöhet, hogy lám-lám, ti zsidók megint a baloldalhoz húztok. Felesleges mondani, hogy ez a formállogika szerint igaznak is nevezhető állítás egyszerre mennyire alpári és ördögi ebben a szituációban, példát pedig rá nem más szolgáltatott, mint az egyik közjogi méltóság.

A Mazsihisz, mint érintett, a legjobban azt teszi, ha saját sérelmeit ebben az ügyben nem artikulálja, mert ezzel az emlékmű ügyét „zsidó-üggyé” teszi, holott nem az. Ehelyett egyet tehet: rátolja a problémát olyan szervezetekre, amelyek szakmai szervezetek és tőlük kér állásfoglalást, valamint csakis és kizárólag az emlékmű mutyi jellegét kritizálja, és itt követel – de itt már csak állampolgári jogon is követelhet – tisztázást.

Az sem szerencsés, hogy a kérdésre a legnagyobb ellenzéki párt azonnal programot szervezett.

Ezzel ugyanis egyértelműen beállt abba a sorba, amit az emlékmű kiagyalói kívántak. Csak az lehetett a cél, hogy a lakosság még inkább polarizálódjon. Az emberek többségét azok a társadalmi viták, amelyek az emlékmű körül forognak, egyáltalán nem érdeklik. Ebből a szempontból sem lehet alábecsülni az átlag választópolgárt. Éppen az a gond, hogy 1944 tragikus eseményeinek zöméhez nincs személyes viszonyuk és a történteket nem magyarok, hanem a zsidók tragédiájának tartják, még akkor is, ha érzelmileg egyáltalán nem antiszemiták. Ez a narratíva most töményen megerősítést nyer ebben a vitában.

Az egyik oldalon áll a „nemzet” amely mindennap bocsánatot kér, lehetőleg többször is és minél csöpögősebben, a másik oldalon pedig örök elégedetlenkedők vannak, akiknek semmi sem elég, akik erőszakosan meg akarják szabni „nekünk”, hogy miképp emlékezzünk nemzeti tragédiánkra, ami nem csak az ő tragédiájuk.

Ehhez képest egy radikális, telhetetlen kisebbség kelti az országban megint a politikai hisztériát, miközben „mi” arra törekszünk, hogy az összes áldozatra emlékezzünk, részrehajlás nélkül Ez az emlékmű vitájának egyik – és szerintem a potenciálisan megnyerendő Fidesz szavazók számára fokozottan releváns – olvasata. Ezt támasztja alá eddig minden szó, ami a Fidesz politikusok szájából elhangzott, ezt mondta Orbán Viktor, Rogán Antal, Semjén Zsolt.

A DeDi elemzése pontosan kimutatta, hogy hiába jelentős az ellenzéki választók száma, a Fidesz egyedüliként volt képes arra, hogy folyamatos izgalmi állapotban tartsa saját, meglehetősen stabil szavazótáborát. Ezzel szemben az ellenzék szétforgácsolt, és épp az ilyen emlékezetpolitikai vitákban teljességgel képtelen az egységes fellépésre. Különböző csoportjait eltérő értékek és érdekek mozgatják, s egyik vezető sem volt képes igazán megtalálni a legkisebb közös többszöröst, s ennek megfelelően az egyenletben a legnagyobb számlálóval jelentkező tört – azaz a Fidesz – dominál.

A Fidesz nincs rászorulva arra, hogy új híveket szerezzen, mert jelenlegi szavazótáborával is biztos nyerő – és ezt a szavazótábort nem riasztja el az emlékművita, mivel még kritikusabb tagjai sem látnak ma ellenzéki alternatívát. Orbán Viktor talán legveszélyesebb politikai tette, hogy sikerült áttematizálnia a kormányzatát érő kritikákat, mondván, hogy mögöttük tulajdonképpen gazdasági-üzleti érdekek húzódnak meg. Miután a multiktól nagyobb részvételt kértek a nemzeti kérdésekben megoldásában – erre azok Orbán interpretációja szerint inkább más címszó alatt indítottak támadást a „nép érdekeit képviselő kormány” ellen.

Az, aki az emlékműmutyit kitalálta, pontosan tudta, hogy a magyar választó sok mindenre érzékeny, különösen könnyen mozgósítható ha külföldi, idegen elnyomókkal riogatják („akik ebben az esetben még az emlékezésünket is elő akarják írni”), viszont meglehetősen kevés affinitást mutat a jogállam eszközrendszerének tisztelete iránt. Ezzel szemben kifejezetten honorálja az erős kezű vezetőt, aki adott esetben gyorsan túlteszi magát csip-csup jogi megfontolásokon. Az emlékmű kapcsán ezért előre tudni lehetett, hogy nem az fog igazából felháborodást kelteni, hogy ebben az ügyben nem volt társadalmi egyeztetés és hogy a felállítást művészeti szempontból legitimáló bírálat valójában egy hamisítvány (erre még visszatérek).

Megtévesztő, hogy a jobboldal mérsékeltebbjei maguk is elborzadva szemlélik ezt az ámokfutást és ennek hangot is adnak. A Heti Válasz és a Mandiner teret ad kritikus véleményeknek, sőt szinte csak ezek jelennek meg, mivel vitára hajlandó kormányoldali megszólalót eddig nem sikerült találni. Ha akadni fog egyáltalán olyan megszólaló, aki történészi szerepben az emlékmű támogatója, abban biztosak lehetünk, hogy nyílt vitára nem vállalkozik majd.

Ebből a politikai dilemmából azonban lehet kiutat találni. Az emlékművet ellenző politikai erőknek és szervezeteknek nem kellene rögtönzött történelemórákat tartani és az sem szerencsés, ha az emlékmű kapcsán bárki rögtön presztízsharcot vállal. Cinikus kérdésfeltevéseket cinikus válaszokkal sokszor hatásosabban lehet elhárítani, mint az ügyek mélyreható magyarázatával. Lehetne tematizálni azt, hogy az emlékműállítás ugyanaz, mint a trafik- és a földmutyi, hiszen itt egy „csókos” hatalomhoz közel álló művész kapott 200 milliós állami megrendelést úgy, hogy pályáztatás nem történt. A két bíráló közül az egyik az alkotó személyes mestere, tehát nem független. A bírálatról szóló papírok durva hamisítások, amit egyrészt onnan tudhatunk, hogy Melocco Miklós személyesen tagadta le hogy őt a Budapest Galéria bírálatra felkérte volna, másrészt pedig onnan, hogy a Budapest Galériában semmilyen olyan iratot nem iktattak 2013. január 19 előtt, ami arról szólt volna, hogy bárkit is fel kellene kérni műbírálatra. Azt is tematizálni lehetne, hogy valójában az emlékmű már készen van, tehát az egész nem más, mint egy színjáték és a választók hülyének nézése, amit már az is kifejez, hogy az egész emlékműállítás gyorsaságát „nemzetgazdasági szempontokkal” indokolták. Magyarán, az egész nem más mint egy újabb mutyi.

Sajnálatos módon azt az érvet senki sem hangoztatta, hogy nem igényli a kormányzat folyamatos bocsánatkérését – holott ez frappáns és elgondolkodtató válasz lett volna és lenyúlta volna bizonyos szempontból a Jobbik argumentációját is.

A közvélemény számára pozitívabb üzenetként jött volna át, ha az ellenzék azt mondja, hogy elég volt már a szimbolikus és üres frázisokból. Nem kell egyszer sem bocsánatot kérni – akkor ha a kormányzat közben nem avat fel balkézzel minden másnap egy Wass Albert könyvtárat, Tormay Cécile és Prohászka Ottokár utcákat, illetve nem nevezi a legyilkolást „idegenrendészeti akciónak”. Az ellenzék még azt a kijelentést is megkockáztathatná, hogy ha hatalomra kerül, ő nem fog ilyen üres gesztusokat tenni – és cserébe nem is fogja szítani az ideológiai polgárháborút.

Cinikus megfigyelő felteheti a kérdést, hogy a kormányzat valójában miért is kér állandóan elnézést? A múltért, vagy az általa kreált emlékezetpolitikai jelenért?

Célszerűtlen a kormány történelmi narratíváját ellen narratívákkal támadni, mivel ezek hatástalanok. Ennél sokkal hatásosabb, ha a mutyi azon részére mutatnak rá, hogy az ügyben történeti állásfoglalás nem született. Ezt azonban még most is pótolni lehet. Semmi akadálya nem volna annak, hogy a Magyar Tudományos Akadémia filozófiai és történettudományi osztálya, vagy az MTA Történettudományi Intézete az ügyben felkérésre állást foglaljon. Egy ilyen felkérést nem célszerű, ha a politikai pártok indítványoznak, sokkal jobb, ha a kezdeményezés társadalmi szervezettől – például a Mazsihisztől indulna ki. Elvileg a kormányoldal sem kifogásolhatja, ha történeti kérdések megítélésére annak szakértőit kérik fel és ha voltak már olyan ostobák, hogy elfelejtették legalább néhány közismerten pénzért megvásárolható bértörténészükkel legitimáltatni alkotásukat, ettől már nehezen táncolhatnának vissza. Ismerve az MTA filozófiai és történettudományi osztályának összetételét, szakmai véleményük beavatott számára nem lehet kétséges. Kizárt, hogy legitimálnák az emlékművet. Természetesen az is lehetséges, hogy ezek a szakmai szervezetek visszautasítják a kérdés megítélését. Ebben az esetben viszont még mindig jobban jár az ellenzék, mint jelenleg, hiszen hivatkozhat arra, hogy a tudósok is meg vannak félemlítve.

Azt, hogy mennyire két legyet lehet ütni egy ilyen felkéréssel egy csapásra, leginkább a páva utcai holokauszt-múzeum példájával tudom illusztrálni. Elvileg az intézmény igazgatójának kellene lennie az első személynek, akinek egy ilyen szobor kapcsán szakmai nyilatkozatot tesz. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben csakis az érintett betegesen konfliktuskerülő magatartása miatt nem került erre sor. A Mazsihisznak nem kellene mást tennie, mint annyit mondania, hogy az emlékmű esztétikai és történelempolitikai üzenete számára meglepő újdonság, de mielőtt erről végleges véleményt formálnának, felkérik a kérdésben „leginkább kompetens intézményt” arra, hogy bírálja már el az alkotást ilyen szempontból. Ha erre az intézmény vezetője azt nyilatkozza, hogy erre nem képes/hajlandó, akkor a Mazsihisz nyugodt lélekkel fordulhat nyíltan a kormányhoz azzal, hogy az érintett leváltását kezdeményezze, hiszen az még csak arra sem képes, hogy adott esetben a kormány tervei mellett nyilatkozzon. Természetesen lehetséges, hogy az intézményvezető kitérő nyilatkozatot tesz – bár ez most már egyre nehezebb – de ebben az esetben elindítható és gerjeszthető egy szakmai vita. Ha pedig pozitívan nyilatkozik, az ezt a kívánatos szakmai vitát – amelyben viszont a kormányoldal biztos vesztes – még inkább erősíti.

Az ügyben érintett és érdekelt szervezeteknek egyetlen esélyük van arra, hogy a kérdés számukra ne okozzon veszteségeket: ha a témára rá tudnak húzni ma még semleges szervezeteket, elsősorban a történettudomány szakmai fórumait.

Végül. Senki se gondolja azt, hogy ennek a vitának az a fő tétje, hogy lesz-e emlékmű a Szabadság téren vagy sem. A vitat tétje ennél sokkal praktikusabb: sikerül-e a kormánynak szavazótábora jelentős részét mobilizálni és az állandó sértettség érzetében tartani, vagy sem? Azok a szavazók, akik az emlékművet hangosan ellenzik, garantáltan nem szavaztak volna a Fideszre és az is biztos, hogy egyébként is magas szavazói hajlandósággal rendelkeznek. Ebből a szempontból a Fidesznek még az sem veszteség, ha a kérdésben látszólag meg kell hátrálnia – amennyiben úgy tudja ezt a meghátrálást előadni hívei előtt, hogy a zsidók és a külföld kényszerítette rá. Na ez az, amit el kellene kerülni.

Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.