Az ukrán válság egyértelművé tette, hogy Orbán Viktor megszabadította a magyar baloldalt az egyik legfontosabb politikai terhétől. Putyin agressziója kapcsán szerte a világban az 1956-os szovjet megszállásra asszociálnak, de Magyarországon a hivatalos jobboldal, azaz a kormány által kontrollált média és közszereplők, képtelenek erre akárcsak utalni is.
Nem véletlen, hogy bár választási kampány van, mégsem kérik számon még egy félmondattal sem a baloldal dicstelen, szovjetlakáj múltját.
Alig pár éve még egy Putyin-Gyurcsány találkozó is elég volt, hogy mindannyiuknak ez a történet jusson eszébe. De most lassan elveszítik a jogalapjukat, hogy ilyesmit emlegessenek. A baloldal jól járt, de az ország aligha.
Legalább 1849, azaz hazánk első orosz lerohanása óta stigma oroszbarátnak lenni ebben az országban. Nyilván sok oka van, hogy így alakult, de alapvetően arról van szó, hogy Oroszország jelenti az ellenpontját mindannak, ami kívánatos számunkra a Nyugatban. Míg utóbbi az áhított gazdagságot, fejlettséget és egyéni szabadságot szimbolizálta, addig Moszkva az elmaradottságot, a rabságot és a nyomort. Már az I. világháborús hadifoglyok is megdöbbentek az oroszországi szegénységen, de az igazi sokkot az 1944-45-ös megszállás hozta. Fosztogatás, nők elleni erőszak, málenykij robot. Ráadásul az orosz katonák többsége teljesen más civilizációs szinten volt, mint a megszállt magyar lakosság. Az ezekből adódó rendkívül negatív benyomások hosszútávra beégtek a kollektív memóriába. Ezt súlyosbítja, hogy az oroszok és a kommunizmus koncepciója összefonódott és mindmáig összefonódik. Nyilván vannak az orosz civilizációnak tiszteletreméltó részei, de nekünk, magyaroknak elsősorban az árnyoldalai jutottak (valószínűleg az oroszoknak is).
Az ezzel a ballaszttal megterhelt magyar baloldal a rendszerváltozás után a neofiták hitbuzgalmával akart nyugatosnak, európainak látszani. A múltról pedig nagyon nem akaródzott nekik beszélni. Ennek ellenére mindvégig ott lebegett felettük az orosz kérdés árnyéka. A bölcsebbje igyekezett távol tartani magát ettől. Horn Gyula például nagyon óvatos volt Moszkvával, és azon kívül, hogy néha elmondta, hogy fontosak az orosz piacok, nem nagyon erőltette a témát. Ugyanez Medgyessy Péterről és Gyurcsány Ferencről már nem mondható el. Ők úgy tettek, mintha előélet nélküliek lennének ők is és pártjuk is. Mindkettő többet találkozott Putyinnal, mint azt a két ország viszonya indokolta volna, miközben a találkozóik valódi témáit nem ismerhettük meg. Ez pedig tizenöt évvel a kommunizmus bukása után újra előhozta a magyar baloldal Oroszországhoz való viszonyának kérdését.
Egészen pontosan az ország jelentős része szemében megkérdőjelezte, hogy hova is focizik az MSZP.
A 2000-es évek közepére teljesen világos lett, hogy a magyar baloldal „orosz problémája” nem tűnt el magától. Nem működött a szőnyeg alá söprés: amint beúszott a képbe Vlagyimir Putyin arca, az ország egyik fele hazaárulást sejtett. A rendszerváltozás utáni húsz évben nem volt ugyanis a baloldalnak egyetlen olyan vezetője sem, aki kellő őszinteséggel, hitelességgel szembenézett és leszámolt volna azzal a teherrel, hogy az MSZP vezetői közül sokan magas szinten szolgálták ki az orosz megszállókat. Ennek elmaradása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar politika hitvita jellegűvé váljon.
Most pedig jött Orbán Viktor, és Paks kapcsán úgy és olyan szerződést kötött, hogy azért egy baloldali miniszterelnököt elsöpört volna a népharag. Tudja ezt ő is, de tudják beosztottjai és sajtómunkásai is.
Ezért tabu minden párhuzam '56 és Ukrajna között, ezért kell úgy csinálni, mintha a kárpátaljai magyarok miatt nem szólalna meg a magyar miniszterelnök Ukrajna egy részének orosz lerohanása kapcsán.
És kiáll Mesterházy Attila, és nagyon helyesen felszólítja a magyar miniszterelnököt, hogy mondjon már pár szót a támadás alatt lévő szomszédaink mellett. Még egy-két ilyen ügy – és ne legyen kétségünk, lesz még ilyen helyzet bőven – és senki nem fogja azt gondolni, hogy Magyarországon a baloldalnak kell magyarázkodnia az oroszokkal kapcsolatos intim viszony miatt.
Jó hír ez a baloldalnak – egy kínos témával kevesebb. De rossz hír az országnak. És nemcsak azért mert rossz lóra tettünk, hanem azért is, mert ebben az ügyben a jobboldal kezdi átvenni ellenfele korábbi dicstelen szerepét. És különösen rossz hír azért, mert megint van egy témánk, ahol nem tudjuk feldolgozni és tisztába tenni az ország múltját, ahol valamifajta történelmi igazságszerűség helyett a feledés és a félremagyarázás hoz majd megoldást.