Ezért nem államférfi sem Orbán, sem Gyurcsány

A CEORG felmérése szerint a magyar baloldal szavazóinak többsége még mindig visszasírja a kommunizmust. A Jobbik szavazói esetében sem lényegesen jobb a helyzet, hisz e rétegnek csak a fele érzi úgy, hogy megérte a rendszerváltozás. A magyar ellenzék bázisának nagyobbik fele jobb szeretne egy antidemokratikus, fenntarthatatlannak bizonyult tervgazdaságra épülő, idegen megszállókat kiszolgáló rendszert, mint a mait. És ebben a tragikus eredményben benn van a szavazók vélt rövid távú igényeit lelketlenül, meggyőződések nélkül kiszolgáló politikai logika teljes csődje.

Az MSZP által dominált elmúlt húsz év katasztrófája és a most épülő rendszer reménytelensége is.

A felmérés szerint az MSZP szavazóinak 63 százaléka gondolja úgy, hogy nem érte meg a rendszerváltozás. Ugyanez az adat az Együtt-PM esetében 58, míg a DK-nál 52 százalék. A Jobbik egy kicsit jobban áll, de tényleg csak kicsit: az ő szimpatizánsaik 54 százaléka összességében inkább örül, hogy már nem az MSZMP Központi Bizottsága dönt mindenről az országban.

Mindez azonban elsősorban a többi ország eredményei fényében megdöbbentő.

Lengyelországban, Csehországban és Szlovákiában ugyanis lényegesen kevesebben vannak, akik hasonlóan erős nosztalgiát éreznek a kommunizmus iránt.

Annak a rendszernek azonban már 25 éve vége, ezért aztán a kommunizmus-képünket legalább annyira befolyásolja mindaz, amit azóta arról elmondtak, mint az, ami valójában történt. Az összehasonlítás másik lába pedig az a világ, amelyik 1990 óta kiépült.

Ez a felmérés tehát elsősorban az elmúlt 25 évről szól.

A kommunista időszak kezelése tekintetében hazánk valóban más utat járt be, mint a régió többi országa. Mi vagyunk az egyetlenek, ahol nem volt semmilyen számonkérés a múlt politikai bűneit illetően. Ahol az összes, megint mondjuk, az összes gyilkos szabadlábon maradt. Mi vagyunk az egyetlenek, ahol az ügynökök tevékenységét mindmáig jótékony homály fedi. És mi vagyunk az egyetlenek, akik helyben hagyták a kommunizmus által a tulajdonviszonyokon tett erőszakot. Az 1990 után létrejött rendszer egyértelmű folytonosságot vállalt az azt megelőzővel. Annak gonosztetteitől legfeljebb szóban távolította el magát. Sőt, amikor egy újabb kis-rendszerváltás történt 2010-ben, akkor éppen csak ezek a kérdések maradtak érintetlenül. A magyar elitnek pusztán egy nagyon kis része próbálta meg szisztematikusan feltárni, hogy mi is történt abban a négy évtizedben – és az a kis része nagyon hamar marginalizálódott. A mainstream pedig hallgatott és elhallgatott.

De miért?

A sokszor elmondott üres indokokat tudjuk mind, de ezek nem magyarázzák meg, hogy a többi országban mindez miért történt ennyire máshogy.

Hogy ott miért nem sikerült a múltnak teljesen korrumpálnia az új rendszert. Annyi sejthető, hogy a probléma lelke a politikában keresendő. Sőt, valószínűleg pusztán néhány politikusban. Abban a néhány kulcsfontosságú vezetőben, akik felvállalták, hogy szembe mennek az ezernyi ellenérdekelttel és politikai jövőjüket is kockára téve elérték, hogy ne a fősodor érdekei, hanem az elvhűek meggyőződése döntsön a legfontosabb kérdésekben. Csehországban ilyen volt Havel és Klaus, a lengyeleknél először Walesa, majd a szervezett bűnözéssel összefonódott katonai titkosszolgálatot szélnek eresztő Lech Kaczynski. Mindegyik politikájában voltak furcsa, sőt, vállalhatatlan elemek, de a kommunizmus örökségének felszámolása kapcsán kérlelhetetlennek bizonyultak. Nekünk nem adatott meg, hogy ilyen politikai vezetőnk legyen.

Nálunk a rövid távú szavazatmaximalizálás elve dominált mindent.

Így lett Horn Gyula a bölcs politikus szimbóluma, holott semmi mást nem csinált, mint elvtelenül kiszolgálta a saját szavazóinak rövid távú ösztöneit. Ezen logika alapján ünnepelte a magyar baloldal Gyurcsány Ferenc újraválasztását is: nem számított, hogy milyen áron, csak képes legyen nyerni. És természetesen ezért van elaléva a magyar jobboldal Orbán Viktor állítólagos zsenialitásától. Pedig ezek az emberek semmi értelmeset nem tudtak kezdeni a hatalmukkal. Egyikük sem volt képes felülemelkedni a rövid távú népszerűségi és hatalmi szempontjain, amikor az igazán fontos kérdésekről kellett dönteni.

Államférfiak nélkül pedig nem lehet lelépni a rossz irányba vivő történelmi pályáról. Nem lehet elfogadtatni a kommunizmusban szocializálódott szavazókkal, hogy az a rezsim igenis rossz volt. Nem lehet megtanítani a nyugdíjasoknak, hogy nekik se jó, ha a nyugdíjemelés az egyetlen pártválasztási szempontjuk. Nem lehet megértetni a választókkal, hogy mi is kell a hosszú távú építkezéshez. Ilyen vezetőkkel legfeljebb vegetálni fogunk.