Orbán Viktor bank-kiszorítási terve

Orbán Viktor visszatérően emlegetett célja a bankrendszer magyar tulajdonúvá tétele. Bár az aspiráció önmagában nem feltétlenül elvetendő, a megvalósítás már megint úgy történik, hogy a cél előnyös oldalai még csak véletlenül se érvényesülhessenek, miközben esetleges hátrányai sokszorosan felnagyítódjanak. A kormányfő gazdaság-átalakító intézkedései egy olyan műtéthez hasonlíthatók, ahol finom vágások helyett fűrészelnek, hogy aztán az az operált probléma sorsa másodlagossá váljon, mert a beteg elvérzik műtét közben.

A hazai tulajdonú bankrendszernek számos előnye van. A legfontosabb ezek közül az, hogy a hazai pénzállomány felhasználásának jelentős részéről itthon döntenek. Nem kell Bécsbe vagy Milánóba utazni, ha egy magyarországi finanszírozási kérdésben döntésre van szükség. Többet számít az itthoni reputáció, az itthoni kapcsolatok, így aztán a hazai üzletembereknek is könnyebb dolga van hitelt szerezni. Ez utóbbi pedig az ország egésze számára kulcsfontosságú beruházási kedv egyik előfeltétele. Az állam oldaláról nézve van még egy, talán az előzőnél is fontosabb szempont.

A hazai tulajdonú bankokat ugyanis sokkal jobban rá lehet kényszeríteni a kormány céljainak támogatására, mint a külföldieket.

Ez persze kétélű fegyver, hisz a kormány lépései lehetnek helyesek és helytelenek is, így aztán a sikeres nyomásgyakorlás nemcsak annak előnyeit, hanem hátrányait is felnagyíthatja.

Nem véletlen azonban, hogy az OTP kivételével Közép-Európa valamennyi regionális nagybankja külföldi tulajdonban van. Szemben a populáris tévhittel, nem arról van szó, hogy a korábbi magyar kormányok végtelen korrumpáltságukban, illetve idegenszívűségükben egyszerűen elvették az országtól a számára fontos bankokat. Ha így lenne, akkor mi magyarázná, hogy az ipari privatizációban egyébként sokkal kevésbé lelkes cseh és lengyel kormányok is így tettek? Arról van szó, hogy ezek a bankok valami olyasmit tudtak a régió országaiba hozni, amire azoknak óriási szüksége volt és amit a hazai tulajdonosok nem voltak képesek nyújtani: devizát, pontosabban devizahitelt.

Mert a devizahitel úgy kellett és úgy kell a vállalati szektornak, mint egy falat kenyér.

Forintért ugyanis nem lehet komoly gépeket venni – vagy ha igen, akkor is kell valaki, aki felvállalja az átváltási kockázatot. A magyar (és cseh, és lengyel) állam ilyetén kapacitását a devizatartalék mértéke jelentősen korlátozza. És akkor még nem is beszéltünk a hozamgörbe hosszának problémájáról. Ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy nincs a világon senki, aki általánosan elfogadott becslést tudna adni arról, hogy 15 év múlva mennyi lesz a forint vagy a zlotyi kamata, 2000-ben pedig még 10 éves becslésünk sem volt. Ezzel szemben euróra és dollárra 30 évre vannak általános elfogadott előrejelzések. Ha mondjuk az Audi egy gyárat hoz Magyarországra, akkor legalább 15 évre tervez, ezért aztán egyszerűen nem is tudna megtérülést számolni forintban.

Mindaddig, amíg a forint nem válik világszerte elfogadott fizetőeszközzé vagy a magyar jegybank nem halmoz fel a jelenlegi lényegesen nagyobb devizatartalékot, szükség lesz külföldi bankokra. Ha csökken a számuk, akkor csökkennek a beruházás-finanszírozási lehetőségeink is. Ez különösen nagy probléma lehet most, amikor éppen történelmi mélyponton járnak a beruházások.

A kormánynak azonban feltett szándéka, hogy csökkenti külföldi tulajdonú bankok számát. A lakossági devizahitelek (ezek gazdasági hatása egyébként közen sem olyan kedvező, mint a vállalati devizahiteleké) forintosításának ötlete olyan elképesztő, hogy minden bizonnyal nem önmagáért, hanem néhány bank kiszorítása érdekében született meg.

A kiszorítás annyit tesz, hogy a kormány arra játszik, hogy néhány anyabank egyszerűen megunja a sorozatos kiszámíthatatlan terhek egymásutánját és feladja itteni hídfőállásait.

Ez technikailag minden bizonnyal azt jelentené, hogy a jegybank a frissen elkészített bankszanálási törvényt felhasználva átveszi a hazai leánybank irányítását, hogy aztán az később valamilyen úton-módon az egyik hazai tulajdonú pénzintézet kezébe kerüljön.

Amint a fentiekből látszik, nem egyértelmű, hogy ez a cél annyira üdvös volna, de az eszközzel sokkal nagyobb problémák vannak. A kormány ugyanis mostanra valóban megértette mindenkivel a pénzügyi szektorban, hogy sem megállapodás, sem szokás, sem jog nem érdekli, ha a céljai megvalósításáról van szó. A végtörlesztés, a devizahitel kényszerforintosítása vagy a takarékok államosítása mind-mind olyan intézkedések, amelyek alapjaiban ássák alá a szerződéses jogviszony biztonságát, illetve a magántulajdon szentségét Magyarországon. Pedig ezek a modern gazdaság legalapvetőbb építőkövei.

Aki ezeket meglazítja, az alapjaiban ássa alá a hosszú távú beruházási hajlandóságot, a polgárok országba vetett hitét és az ország európai integrációját.

Többször rámutattunk már, hogy a kormányfő gazdasági és társadalmi víziója súlyos önellentmondásokkal terhelt. Ez persze zavaró, de önmagában nem kell, hogy katasztrófát jelentsen: legfeljebb sikertelen lesz a miniszterelnök. Azok eszközök azonban, amelyeket e célok megvalósítása érdekében mozgósít, kifejezetten romboló hatásúak. Sőt, azzal fenyegetnek, hogy hazánkat a félperifériáról a teljes perifériára száműzik.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.