Kormányfő mint főoligarcha?

Rég nem volt olyan jelentőségű hatalmi harc Magyarországon, mint az, amelyik a szemünk előtt játszódik le.

Most Orbán Viktor kezdett háborút azzal a céllal, hogy felborítja az uralkodó oligarchikus rendet. A mostani konfliktus tétje igen nagy.

A szoros egymásra utaltság

Az elmúlt huszonöt évben a magyar oligarchák és a magyar politikusok egymásra voltak utalva.

Egyik sem létezhetett a másik nélkül.

Előbbiek, bár üzletembereknek nevezik őket, elsősorban mindig is a magyar államból éltek. A közbeszerzésekből, az állami szektor megbízásaiból, az állam által tolerált vagy éppen megteremtett monopol helyzetből. Volt olyan, aki elegánsabban csinálta, aki nem dörgölte az orrunk alá, hogy egyszerű járadékvadászatot folytat, és persze volt olyan is, aki szinte sportot űzött az állam megcsapolásának reklámozásából. De ez csak stílusbeli eltérés, a működési elvet tekintve a két véglet közt nincs valódi különbség. Ezek az „üzletemberek” azért lettek gazdagok és hatalmasok, mert a formális hatalommal rendelkezők visszaszorították, vagy éppen kiütötték a versenytársaikat.

Közben a politika formálói az oligarchákból éltek. A magyar politikus hivatalosan sohasem gazdag, mégis tízmilliós autóval jár, milliós karóra fityeg az csuklóján és csak többszázezer forintért vesz öltönyt. Ezt az életvitelt csak „szponzorok” segítségével lehet fenntartani. A legnagyobb szponzorok nem egy, hanem akár több száz változó rendű és rangú politikust, illetve állami tisztviselőt támogatnak. De ami ennél sokkal fontosabb: nekik kell összedobni a pártmédia, a pártszervezet és az aktivisták fenntartásához szükséges milliárdokat is. Ezek nélkül nincs média kontroll, támogatói kemény mag és választási mozgósítás – minden, ami a hatalom megszerzésének és megtartásának előfeltétele a magyar politikában.

Szükségszerű konfliktus

A két típus kapcsolata mégis ambivalens. A politikust ugyanis nem csak segíti, hanem akadályozza is az oligarcha. Akadályozza az állandó pénzigényével, az utóbbi érdekében születő és a közérdekkel nyilvánvalóan ellentétben álló törvényekre, szabályokra és megoldásokra vonatkozó követeléseivel. A korrupciós gyanúval, az ezeken keresztül a politikusra vetülő árnyékkal. És persze az állandó fenyegetéssel, ami abból származik, hogy a komoly oligarchák soha nem csak egy politikust támogatnak.

De az oligarcháknak is állandó fejfájást jelentenek a politikusok: a szintén állandó pénzigényük, a realitástól elrugaszkodott határidőik, az pénzcsinálás folyamatának szisztematikus lebecsülése és persze az állandó fenyegetés, hogy egyszer majd más pénzemberre váltanak.

A politikus és az oligarcha végső soron félnek egymástól. Mindkettő fenyegetettnek és kiszolgáltatottnak érzi magát a másik felé. Fenyegetettnek, mert állandóan az illegális és a technikailag legális határán egyensúlyoznak és így valódi biztonságot csak a hatalom közelsége adhat nekik. Kiszolgáltatottnak, mert a másik hűtlensége, esetleges árulása a hatalomból való kiesésüket, és ezzel a fenyegetettségük drámai felerősödését jelentheti. Ezek az érzések pedig szinte minden emberben paranoid világképhez és krónikus bizalmatlanság kialakulásához vezetnek.

Bármennyire is kellemetlen ez az állapot, valódi alternatívája egyik szereplőnek sincsen.

Az oligarcha csak az állam megcsapolásához ért, a piaci versenyben nagyon gyorsan elbukna. A politikus pedig legálisan nem juthat annyi pénzhez, amennyire a hatalom fenntartásához szüksége lenne.

A legtöbb, amit tehetnek, hogy diverzifikálnak: az oligarcha egyszerre több politikust pénzel, a politikus pedig egyszerre több oligarchára támaszkodik. Ezt az elmúlt huszonöt év szinte összes valamirevaló politikusa és oligarchája megpróbálta. E törekvés azonban csak növeli az egyébként is meglévő bizalmatlanságot a felek közt, és ezzel egyértelműen a konfliktus irányába tereli őket. Ebben a helyzetben már egy viszonylag szerény mennyiségű hübrisz is elég a nyílt harc kitöréséhez. Hübriszből pedig ennél sokkal több van raktáron mifelénk.

Így aztán a magyar oligarchikus berendezkedésnek legalább olyan természetes állapota a rendszerszintű konfliktus, mint a béke.

Kormányfő mint főoligarcha?

Szigorú törvényes és intézményes korlátok (például valóban független rendőrség, ügyészség vagy adóhatóság) és az államtól független óriásvagyonok híján mindaddig oligarchikus konfliktus van, amíg nincs egy egyértelmű győztes, aki legalább közvetetten kontrollálni tudja a legfontosabb formális hatalmi szerveket. Az illető aztán kialakítja a saját oligarchikus rendjét, ami egészen a következő potens kihívó megjelenéséig érvényben is marad.

A jelenlegi konfliktus nem példa nélküli az elmúlt huszonöt év tekintetében. Bár az oligarchikus rendszer csúcsán eddig, ha éppen ült valaki, az soha nem miniszterelnök volt, 2008-ban Gyurcsány Ferenc is célul tűzte azt, amit ma Orbán Viktor. Ő akkor elsősorban azért bukott el, mert a gazdasági válság kihúzta alóla a hatalom szőnyegét. Ha viszont a mostani kormányfő megnyerné ezt a várhatóan hosszúra nyúló harcot, azzal kétségtelenül mérföldkőhöz érkeznénk. Először fordulna elő, hogy a magyar közjogi berendezkedésben (mind az előzőben, mind a mostaniban) eleve óriási hatalommal rendelkező miniszterelnöknek még oligarchikus ellensúlya se lenne. A tét nagy, mint ahogy az ellenérdekeltek száma és súlya is.

Orbán Viktor esélyeiről először az önkormányzati választásokon kaphatunk képet. Abból láthatjuk majd, hogy milyen kampányra képes a kormányfő az oligarchikus támasz nélkül. Ezt követően a választások után menetrend szerint érkező megszorítások, majd a ciklus közepén elkerülhetetlen népszerűségi gödör lehetnek a következő tesztek.

Amit eddig láttunk, az csak a nyitány volt.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.