Ez most nagy pofon volt: hogyan tovább?

A tíz (?) kormányközeli személy Amerikából való kitiltása azt mutatja, hogy Orbán Viktor megint elment a falig és megint beverte a fejét. Máskor ilyenkor mindig visszalépett kettőt, de a jelenlegi helyzet másnak tűnik, mint a korábbiak. Kérdés, hogy most is megteheti-e, hogy hátráljon.

Először is mondjuk el, mert nem lehet elégszer hangsúlyozni: az amerikai lépés teljesen példátlan. Nem tudunk felidézni olyan esetet, amikor egy szövetséges ország kormányát hasonló lépéssel büntette volna az amerikai kormány. Ebből teljesen egyértelmű, hogy nem egyszerű vitáról van szó.

Washingtonban úgy látják, hogy messzebb kerültünk a nyugati szövetségi rendszertől, mint a hidegháború óta annak bármelyik tagja.

Ráadásul nem ez az egyetlen jele annak, hogy az Orbán-kormány által vett iránnyal kapcsolatos fenntartások kritikus tömeget értek el. Mára szinte valamennyi nyugati sajtóorgánum különösebb alátámasztást nem igénylő állításként kezeli azt, hogy Magyarországon leépült a demokrácia. Orbán Viktor szinte nem utazik Nyugatra, nyilván Brüsszelen kívül, mert egyetlen regnáló politikus sem akarja fogadni. Stábja nyilvános fellépéseket sem szervez neki Nyugaton, mert annyi ellenséges kérdéstől tartanak. A hvg.hu értesülése szerint a miniszterelnököt legutóbbi találkozójukon Merkel kancellár azzal szembesítette, hogy Németország sem hajlandó tétlenül nézni tovább a magyar eseményeket.

Néhány hónappal ezelőttig úgy tűnt, hogy büntetlenül lehet “kinn is vagyok, benn is vagyok”-ot játszani.

A miniszterelnök rendszeresen Brüsszelt szidta, szabadságharcról beszélt, és közben Putyin elnökhöz rohagált titkos megállapodásokat aláírni. Ja, és teljesen félreérthetetlenül Moszkvával szimpatizált az ukrán válság kapcsán. Belpolitikában pedig a demokratikus hatalomra hivatkozva szisztematikusan lebontotta a fékek és ellensúlyok rendszerét.

A fordulópont valószínűleg az elhíresült tusványosi beszéd volt. Itt ugyanis a kormányfő elismerte mindazt, amivel korábban ellenfelei bírálták és amit hívei oly bőszen tagadtak. Az illiberális demokrácia célként való meghatározása új dimenziót adott Orbán Viktor nemzetközi megítélésének. Ez ugyanis a trambulinról történő medencébe pisilés klasszikus esete, a nyugati világ vállalt értékeinek arculcsapása volt. Ezzel, a valószínűleg szándékolatlanul provokatív beszéddel vált a nyugati szövetségesek szemében a huszonegyedik század Meciarjává.

Máskor, amikor ilyen pofon érte, például a forint 2011. decemberi megingásakor, nem volt rest egyetlen nap alatt hátat fordítani a korábbi retorikának és újra kezdeni a tárgyalásokat az IMF-fel. Hogy aztán a rákövetkező majd egy évben folyamatos lavírozással fenn is tartsa azokat. Most azonban bonyolultabb a helyzet. Egyrészt az elmúlt egy évben nagyon elköteleződtünk Moszkva felé, ami az ukrán válság által kiélezett helyzetben különösen nehézzé teszi a lavírozást. Másrészt Orbán és csapata mintha kevésbé érezné a külföldi trendeket, mint korábban. Már az “illiberális” beszéd is óriási taktikai baklövés volt, de a “kiutasítási-ügy” rettentő ügyetlen kezelése és nyilvános konfliktussá duzzasztása (a Napi Gazdaság által) egyértelműen azt mutatja, hogy a kormányfőnek nincsenek meg az eszközei egy ilyen bonyolult stratégia végrehajtására.

Mindeközben a kormányfő állítólag nagy belpolitikai átalakításokon gondolkodik. Bár mi kételkedünk abban, hogy ezek valódi változást hoznak majd, de bizonyosan sok, elsősorban személyes konfliktussal fognak járni mielőtt szépen csendben elhalnak majd. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy közben állítólag az elmúlt öt, de lehet, hogy tizenöt év legnagyobb oligarchikus csatája van kibontakozóban Orbán Viktor és Simicska Lajos közt.

A miniszterelnök imád harcolni.

Sőt, szerencsétlenségünkre, nem is tud meglenni harc nélkül. De ez még neki is sok lesz. Szerintünk legalább az egyikben záros határidőn belül kapitulálni fog.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;