Mi még államosítani is máshogyan fogunk

A közművek államosításának felvetése nem magyar specialitás. Vasárnap Berlinben arról tartottak népszavazást, hogy visszavonja-e a város a külföldi energiaszolgáltató koncesszióját. A szavazók 80%-a támogatta az ötletet, viszont az alacsony részvétel miatt, egy hajszállal ugyan, de végül elmaradt az érvényességi küszöbtől az igenek aránya. Szeptemberben viszont a hamburgiak úgy döntöttek, hogy meglépik ezt.

Az impulzus Németországban és Magyarországon nagyon hasonló. A szóban forgó külföldi tulajdonosok jelentős profitot realizálnak, miközben a választók az energiaárak növekedését és saját életkörülményeik romlását érzékelik.

Emiatt pedig komoly populáris nyomás alakul ki a szolgáltató megregulázására, sőt, magára az államosításra is.

Korábban az ilyen felvetéseket könnyedén lesöpörték azzal, hogy csak a magántulajdonos a jó tulajdonos. Ez az érv azonban ma már nem hat. Annak ellenére sem, hogy Európában elsősorban nem a tulajdonosok, az állam miatt ilyen magasak az energiaárak.

Magyarországon azért, mert egy húsz évvel ezelőtti (ma már tudjuk, hogy elhibázott) állami döntés eredményeképpen a magyar fűtési és energiatermelési rendszer jelentős részét földgázalapra helyezték. Azóta az olaj és vele együtt a gáz ára ötszörösére nőtt. Németországban pedig az állam által erőltetett zöldenergia-termelés és a nukleáris reaktorok kormány által elrendelt bezárása az energiaárak emelkedésének első számú oka.

A válság azonban kihúzta a szőnyeget az állam tulajdonosi kudarcaival foglalkozó közgazdasági megközelítések alól. A közvélemény ugyanis érthető módon összemossa ezeket a téziseket azokkal a levitézlett gondolatokkal, amelyeket a válság előtti időszakban propagáltak a magántulajdon leghangosabb prófétái. (A mi kedvenc példánk a piaci szereplők „önszabályozásának” erőltetése.)

A demokratikus nyomás tehát nagyon hasonló Berlinben, Hamburgban és Budapesten. A különbség mégis óriási.

Berlinben például maga az önkormányzat is a kezdeményezés ellen kampányolt.

Azzal érveltek, hogy a koncesszió megszerzése további adósságokba verné az egyébként is eladósodott várost.

Arrafelé ugyanis nagyon komolyan veszik a játékszabályok betartását, és Berlinnek bizony fizetnie kellett volna a koncesszióért. Ha pedig a városvezetés esetleg megpróbálná áthágni ezeket a szabályokat, akkor ott vannak a bíróságok, amelyek betartatják velük azokat.

Magyarországon ezzel szemben úgy tűnik, az a stratégia, hogy addig szorítja le a kormány a lakossági rezsit, amíg a közszolgáltatások gyakorlatilag ellehetetlenülnek. Az így megszorongatott tulajdonosok aztán valószínűleg kénytelenek lesznek olcsón eladni vállalatukat.

Míg Németországban biztonságban érezheti befektetését bármelyik vállalat akár az állammal szemben is, addig Magyarországon csak az, amelyik ki tud jönni a kormánnyal. Előbbi országban a válság ellenére is nagyon magas szinten vannak a beruházások, utóbbiban az egész kelet-közép-európai régióban a legalacsonyabbon.

A különbség oka nem a másféle populáris igény, hisz láthatjuk, abban nincs jelentős eltérés. A valódi distinkció abban leledzik, hogy milyen korlátai vannak a demokratikusan megválasztott végrehajtó hatalomnak, hogy mi korlátozza abban, hogy egyes csoportok jogait áthágja más csoportok érdekében. Nálunk mára az alkotmány üzemszerű átírogatásával a legtöbb lényegi korlát megszűnt. Ezek híján pedig a kormány, ha akarja, szinte kézi vezérlésre kapcsolhatja az országot. Ezért olyan más az, ha Hamburgban vagy Berlinben államosítanak, mint ha Budapesten.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.