Miért nincs magyar ellenzék?

Az önkormányzati választási kampány még az év eleji szerencsétlenkedésnél is élesebben mutatja, hogy Magyarországon egyszerűen nincs ellenzék. Az “Operation Horváthcsabafalusferencbokroslajos”-t valószínűleg tanítani kellene: ennél még az is sikeresebb lett volna, ha Szanyi Tibort és a motorosait indítják. A Jobbikkal pedig nem érdemes különösebben foglalkozni, mert az ő ellenzékiségük kimerül abban, hogy ugyanazt tennék, mint a kormány, csak még radikálisabban és persze rovásírással.

Nem arról van szó, hogy a kormány tevékenysége annyira kiváló volna, hogy az ellenzékiségnek nincs tere.

Épp ellenkezőleg: az április óta tartó kormányzati bénultság, a látványos fideszes belharcok, az egyre kevésbé leplezett korrupció vagy a mind szembeszökőbb arrogancia egytől-egyig ellenzéki álomtémák lehetnének.

Mindezt úgy, hogy a legnagyobb, estéről estére milliókat elérő tévécsatorna immáron súlyuknak megfelelően foglalkozik ezekkel az ügyekkel.

Mégsem sikerült akár csak mérsékelten érdekes és hiteles ellenzéki üzenettel előrukkolni senkinek. Miért?

A szokásos válaszok inkább tünetnek tűnnek, semmint a valószínűsíthető okoknak. Kezdjük mindjárt a legszórakoztatóbbal, az egykori balliberális elit szerepével – azzal a feltevéssel, hogy ők volnának a hiteles ellenzékiség akadálya. Nehéz irónia nélkül beszélni róluk, hisz az önreflexiót teljesen nélkülöző, az előző évezredet állandóan fel- és megidéző viselkedésük mágnesként vonzza az ilyen és hasonló tudósításokat. Ugyanakkor a szárszói rettenet vagy bármely résztvevőjének nyilatkozata nagyon hamar a helyére kerülne, ha lenne akár csak egy fajsúlyos ellenzéki politikus is. Milyen politikai jelentőségük volt például akkor, amikor Gyurcsány Ferenc irányította a baloldalt? De a még ebben a tekintetben nem különösebben erős Mesterházy Attila is könnyedén megtehette, hogy figyelmen kívül hagyja a véleményüket.

E kör ismételt rivaldafénybe kerülése szimplán az ellenzéki válság mélységét mutatja.

Hasonlóan gyenge lábakon áll egy másik bevett magyarázat, a pénzhiány. Bár nem tudjuk, de vélelmezzük, hogy a honi ellenzék nincs igazán jól eleresztve e tekintetben. A kormányfő azonban mára annyi ellenséget szerzett magának, hogy egy hiteles, a következő választásoknak a győzelem legalább távoli esélyével nekivágni képes ellenzéki párt szinte bizonyosan képes lenne arra, hogy jelentős összegeket kalapozzon. Nem lennénk meglepődve, ha csendben a Fidesz pénzemberei is támogatnának egy ilyen formációt, ha másért nem, biztosítás-vásárlás végett.

Az ellenzék tehát valószínűleg tényleg szegény, de ez inkább következménye, semmint oka a gyengeségüknek.

Természetesen igaz az az észrevétel, hogy az ellenzék jóval kevesebb kommunikációs csatornához fér hozzá, mint a kormány. Ugyanakkor az online sajtó jelentős részében nem rosszabbak a lehetőségeik a kormányénál, és a még mindig meghatározó televíziócsatornák esetében is nagyon sok mindent kiegyensúlyoz az RTL Klub megváltozott hozzáállása. Az, hogy végül nem nagyon látunk ellenzéki üzeneteket a tévében és a sajtóban, nem elsősorban a csatornák monopolizálásából fakad, hanem az ellenzék ügyetlenségéből. Megint csak: elsősorban tünetről van szó. És ugyanezt el el lehetne mondania a kisebb pártszervezetről vagy a szimpatizánsi adatbázis alulfejlettségéről is.

Az ellenzék alapvetően azért tehetetlen, mert nem tudják megválaszolni azt a kérdést, hogy miért lesz sokaknak jobb, ha ők kerülnek hatalomra.

Ki fog többet keresni? Kinek lesz új munkája? Ki fog jobban élni?

Nem csak azért nincs válaszuk, mert annyira fantáziátlanok (bár ez is része a problémának), hanem azért, mert erre nincs igaz válasz. A Fidesz által végrehajtott óriási jöveledemátcsoportosítás csak olyan eszközökkel fenntartható, amely eszközök ellen a mai ellenzék tiltakozik. Sőt, egy része éppen ebben a tiltakozásban tűnik valamifajta identitást találni magának. Bárhogyan csűrjük-csavarjuk, a versenypártibb, jogállamibb, liberálisabb demokrácia a választók többsége számára rövid távon rosszabb életszínvonalat jelentene a mainál.

Ezt a dilemmát kétféleképpen lehet feloldani. Az egyik, hogy jön egy politikai géniusz, aki meggyőzi a magyar szavazókat arról, hogy nekik nyugati típusú berendezkedésre van szükségük, továbbá, hogy ennek részeként le kell mondaniuk olyan “emberi jogokról”, mint például a rezsicsökkentés. Voltak már ilyen emberek a történelemben, ám kétségtelenül igaz, hogy magyarhont mindig elkerülték és valószínűleg a jövőben is el fogják. A másik, hogy az ellenzék feladja a rövidtávú aspirációit és elkezdi magát arra az időszakra építeni, amikor az istálló rádől az építőmesterére, hogy akkor viszont ők legyenek a természetes választás.

Ami azonban most folyik, az a harmadik stratégia, az önfelszámolás.

Rezsicsökkenést megszavazni, keleti nyitást pártolni, az önálló gondolatokat feladni: ezek sem a jelenlegi helyzetben, sem később nem lehetnek alapjai a Fidesz alternatívájának. Ez így valóban a centrális erőtér receptje: mindenki ugyanazt akarja, csak a baloldal egy kicsit kevésbé, a Jobbik egy kicsit jobban, a Fidesz pedig aranyközéputasan.

Azért nincs magyar ellenzék, mert nincs olyan politikai erő, amelyik a hagyományosan komoly támogatottságú nyugatos világképet felvállalná és hitelesen képviselné. Akik ma ezt egyértelműen a zászlajukra tűzik (gyakorlatilag Gyurcsány Ferencék), azok életútjuk okán hiteltelenek.

Akik viszont nem diszkreditálódtak, a Fideszből kiszorultak és a baloldal újabb hulláma, azok túlságosan kiszolgáltatottak (akár anyagilag, akár más módon) ahhoz, hogy hosszú távra játszanak. Hogy közülük egy számottevő csoport a kiszolgáltatottság ellenére hosszú távra kezdjen el játszani, elsősorban bátorságra lenne szükség. Ma leginkább ez hiányzik a valódi ellenzék kialakulához.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;